Borostyán

Egyszer a növények nagyon összekaptak a kertben. Azon veszekedtek, hogy melyikük a legértékesebb közülük. A rózsa a maga méltóságát hangsúlyozta. Az orchidea a gyönyörét magasztalta. Az öreg tölgy a tudásától eltelve terpeszkedett a lugas mellett. A gyümölcsfák mind-mind a saját csodálatos terméseikkel büszkélkedtek. A napraforgó gőgösen hivalkodott, hogy ő az egyetlen, aki igazán tudja mire kell feltekinteni. Az árvácskák a színeikkel akartak túlmutatni másokon. A citromfű az illatával próbált híveket és csodálókat toborozni. Még a furaszerzetnek tűnő pitypang is magát gondolta legfontosabbnak, mondván senki nem tud a gyerekekkel olyan pajkosan játszani, mint ő. A nagy hangzavarban egyedül a borostyán bújt meg szelíden a lugas oldalán. Amikor már minden növény szára szakadtából kiabált kijött a kertész, hogy megnézze mi a gond. Jó időbe telt mire egyáltalán a veszekedők lecsendesültek. Ekkor a kertész sorra kérdezte a növényeket. Miután minden nagyhangút meghallgatott és egyedül a borostyán hallgatott csendesen, érdeklődve fordult feléje:

Te mit gondolsz, ki a legértékesebb ebben a kertben?

A borostyán élénken válaszolt:

Uram, a kertünk nagyon csodálatos. Mindenkiben temérdek sok szépet találok. A rózsa és az orchidea tényleg elkápráztat. Az öreg tölgy igazán megértő és nagyon bölcs. A gyümölcsfák mindig megédesítik mifelénk a napokat. A citromfű felpezsdít a borongós délutánokon is. A napraforgó pedig lényeglátó és kitartó, és persze a pitypang, ő igazán vidám és játékos. De mi mindannyian nem lennénk ilyenek, ha nem dolgoznál értünk szakadatlan, megállás nélkül, ezért ebben a kertben szerintem te vagy a legfontosabb.

A kertész mosolyogva nézte a borostyánt és szelíden tekintett virágaira s fáira, akik elgondolkodva néztek maguk elé. Már senki sem harsogta öntelten az igazát és egyikük sem bizonygatta nagyságát. Békesség telepedett a kertre melynek lugasában a kertész üldögélt szívesen növényei közelségében.